The Rabbits Don’t Dig Linear Holes / A nyulak nem egyenes üregeket ásnak

My brain very rarely works in a linear way. What this means is that I’m not at my most efficient when I sit down and work on the same task for hours. And the more I struggle to force myself into working that way, the more catastrophic the results get. I’m the most productive when I start with Task A, then jump over to B, then let D take over for a while, then go back to A, and then C can have its turn. That way, I can come back to each task with renewed energy and work on it much more efficiently — and, more importantly, with a much greater sense of satisfaction.

Here’s an example. I got an opportunity to work on a research project, and I could start by screening 213 abstracts. They say pressure makes diamonds. Well, the first fifty basically boiled my brain into mashed potatoes. It was English, it was academic terminology, it was a completely new field — I needed those first fifty to start recognising the patterns and actually figure out how to work with them properly. If I try to get through all of them in one sitting, my brain zones out. That’s it. Game over. I start wandering off in completely different directions, which inevitably leads to a complete lack of productivity.

But then I got inspired and started designing the tarot cards I wrote about earlier. The basic concept for the Major Arcana started taking shape. I’m beginning to figure out what I actually want to say, what I want to convey, what the cards could look like, etc. On top of that, this is going to be a collaborative project, because I can’t draw. So yes, I started using AI to design the cards, mostly so I can communicate my ideas to the artist I’m working with more easily. That way, they can take what I have in mind, add their own ideas to it, and properly design and draw the cards.

Meanwhile, I got tired of doing that too, so I came here to write this blog post. Because I think it might be interesting, and I also wanted to throw it into my mental trash bin. Then I’m going back to reading abstracts. There aren’t that many left now. I want to finish them today. After that, depending on how much cognitive capacity I have left, I might continue with the cards, or start writing the interpretations that go with them, or maybe dive into polishing my novel A fülemüle ködben dalol so I can submit that to a competition too.

And yes, it is exactly as exhausting as it sounds. But I enjoy it just as much. And it’s a hell of a lot more productive than constantly arguing with my two highway designers.

Az agyam nagyon ritkán működik lineárisan. Ez azt jelenti, hogy a leghatékonyabb nem akkor vagyok, ha leülök, és órákig ugyanazt a feladatot csinálom. Nem is megy. És minél többet küszködök azzal, hogy mégiscsak így legyen, annál katasztrofálisabb eredmények születnek. A legeredményesebb akkor vagyok, ha elkezdem A feladatot, aztán átugrom B-re, aztán hagyom, D átvegye az uralmat, aztán vissza A-ra, és jöhet a C. Így újult energiával tudom mindegyik feladatot csinálni sokkal nagyobb hatékonysággal, és ami ennél is fontosabb: sokkal nagyobb belső megelégedéssel.

Egy példa. Kaptam egy kutatási lehetőséget, amit 213 angol nyelvű absztraktot válogatásával kezdhettem. Teher alatt nő a pálma, szokták mondani. Az első ötven kifejezetten krumplipürére főzte az agyamat. Angol is, szaknyelv is, új terület is, kellett az első ötven ahhoz, hogy a mintázatokat felismerjem és normálisan el tudjak velük kezdeni dolgozni. Ha együltőmben akarom végigcsinálni, az agyam zone outol. Kész, vége, és elkezdek teljesen más irányba kalandozni, ami a produktivitás hiányához vezet.

Viszont ihletet kaptam, elkezdjem tervezni a tarot-kártyákat, amikről írtam korábban. Megszületett a Nagy Arkánumok alapkoncepciója, kezd összeállni, mit is akarok elmondani, mit akarok közvetíteni, hogyan nézhetnének ki a kártyák, stb. Ráadásul ez egy közös munka lesz valakivel, mivel én nem tudok rajzolni. Szóval igen, elkezdtem AI-val megtervezni a kártyákat, hogy könnyebben át tudjam adni a művésztársnak, mit is szeretnék ebből kihozni. Így ő a saját elképzeléseit hozzáadva meg tudja rendesen tervezni és rajzolni.

Közben ebben is elfáradtam, úgyhogy jöttem megírni ezt a blogbejegyzést. Mert szerintem érdekes lehet, és amúgy is szeretném bevágni a mentális trash binembe.

Aztán megyek vissza absztraktokat olvasni, már nincs olyan sok hátra. Ma be akarom fejezni őket. Aztán a megmaradt kognitív kapacitástól függően lehet, hogy a kártyákat folytatom, vagy elkezdem megírni a hozzájuk tartozó interpretációt, vagy esetleg beleállok A fülemüle ködben dalol című regényem kikozmetikázába, hogy azt is be tudjam adni egy pályázatra.

És igen, olyan fárasztó, amilyennek hangzik. De annyira élvezem is.

És sokkal produktívabb, mintha állandóan a két autópálya-tervezőmmel veszekednék.